"BÁRKIT, CSAK MAGYART NE!"

Miközben büszkeségtől dagad a mellünk, hogy mi miféle jó munkaerő vagyunk, és minden nyugati kezet csókolhat, ha magyar munkásra talál, hiszen sokkal megbízhatóbban, szorgalmasabban, becsületesebben dolgozunk, mint a helyiek (legyen az osztrák, német, angol...), nem árt néha az érem másik oldalát is megnézni.

Mert a tükör a kiváló magyar munkaerőről azért néha nagyon is görbe...

Az alábbiakban egy magyar mérnök férfi tapasztalataival szemléltetem azt, hogy a címben szereplő 4 szó: "BÁRKIT, CSAK MAGYART NE!" hogyan válik lassan alapszabállyá a szomszédos osztrák munkáltatók körében, s miképp vágjuk éppen mi, magyarok, a fene nagy nemzeti önbecsülésünkkel magunk alatt a fát...

A történet:

Adott egy kelet-magyarországi nagy egyetemen frissen végzett informatikus. Szakmai tapasztalata ugyan nincs, nyelvisemerete a megszerzett pecsétes papírjai ellenére is leginkább csak a "gud mórning, havdujudú"-ra korlátozódik, bár tény, Erasmus diákként korábban ellébecolt egy fél évet a bécsi Műszaki Egyetem Számítástechnika Karán. Hogy akkor kellene tudnia németül? Nem úgy megy az kérem szépen manapság a cserediákokkal...sokkal inkább a kocsmatúrák, mint az egyetemi előadások állnak érdeklődésük középpontjában. Ha az ember ráadásul bekerül egy színtiszta magyar albérletbe, és nincs meg benne a hajlandóság, hogy más nemzet fiaival-lányaival vegyüljön, akkor hónapok tel(het)nek el úgy, hogy az anyanyelvén kívül más nyelven nem is beszél külföldön (a pizza és a sörrendelést leszámítva).

A fiatalember, nevezzük az egyszerűség kedvéért Ádámnak, hamar rájön, hogy a sógoroknál kolbászból van a kerítés (mint hallotta, a kezdőknek is tisztán havi 3500 eurót fizetnek), ezért ő nem fog/akar holmi kezdő magyar fizetésért senkinek otthon robotolni. Megkeresi hát a boldogabb időkben angol diplomát szerzett, inasokat 30 éve puhítani próbáló nagynénjét, aki kínok és keservek között megír neki egy motivációs levelet és összeállítja az önéletrajzát. Kicsit hosszú, kissé furcsán mutatnak benne a "tudásomat a társadalom szolgálatára szeretném használni" jellegű mondattöredékek, de ez Ádámot nem tartja vissza, hogy Ausztria legnagyobb cégeinek info@... emailjeire napjában tucatjával küldje ki azt.
Válasz azonban valamiért nem érkezik.  Nem érti az informatikus anyuka, a rendszergazda apuka, az angol szakos nagynéni, de biza még a bölcsész barátnő se, mi lehet a gond az ő kicsi fiuk jelentkezésével. Hiszen az ország egyik legjobb egyetemére járt! Hiszen minden vizsgát elsőre teljesített! Hiszen ismer két programnyelvet!

Ádám lendülete határtalan. Elmúlik a nyár, lehullanak a falevelek, mikor eszébe jut, hogy talán németül is meg kellene próbálni a jelentkezést. Igen ám, de a szakközépiskolai tudását már évek óta nem porolta le, így hát két kiküldött önéletrajz között sorban tanulja a 80-as években kiadott nagyszótár szavait. Édesanyja nagyon büszke rá: fiacskája egész nap a számítógép előtt ül, állást keres, tanul, és még a családi ebédekkor is ott van mellette a szószedet.
Elmúlik a karácsony is, válasz ezektől a telhetetlen osztrákoktól, akik nem értékelik a képzett fiatal magyar munkaerőt, mégsincs. Pedig Ádám már lassan 10 rokonértelmű szóval ki tudja fejezni a menni igét és oda-vissza fújja az igei táblázatokat.
Az új évben a stratégia is változik: A bölcsész barátnő javaslatára ekkor egy másik rokonnal lefordíttatják németre az önéletrajzot, a "csudamotivációs" levelet. Ráadásul most már hajlandóak akár "pénzsóvár, éhenkórász osztrák fejvadászokkal" is szóba állni azért, hogy mint ők mondják, "összejöjjön a német projekt". És csodák-csodája, a bölcsészekre azért néha nem árt hallgatni, érkezik is az első telefonhívás. Az egyik nemzetközi vállalatnál informatikusra lenne szükség, telefonos interjúra várják másnap délelőtt. Számítógép, internetkapcsolat és angol-német nyelvtudás szükséges hozzá. Ádám bajban van: angol és német is egyeszerre?? És hogyan fogja ő az egyetem kezdetekor kapott Nokia telefonját a füléhez szorítani, miközben online feladatokat kell megoldania? Hívja is háborogva az apját, aki csak olaj a tűzre. Nem érti, minek ez a majomkodás, a fiának elvégre jó papírjai vannak, minek még így ugráltatni is. De lecsillapodik. Van rá ideje. Mert a fia ezentúl heti 2-3 ilyen telefonos interjút abszolvál. És közben már kitavaszodik, sőt, a magyar gyerekek már "ációt" írnak a táblára. Ádám azonban a telefonos köröknél eddig még soha nem jutott tovább.

Mérges az egész család. Elvégre fiuk jól képzett. Az ország egyik legjobb egyetemi karán végzett. Sztandapol már két nyelven. Igazán telhetetlenek ezek az osztrákok!

Aztán jön lassan az ősz is. Ádám közben igazán kikupálódott. "Kint" dolgozóktól szerzett hasznos információi alapján most már tudja, mit kell válaszolni a "mik az őn legerősebb és leggyengébb személyiségjegyei" típusú fölösleges kérdésekre. És lassan jön a várva-várt siker is. Személyes állásinterjú egy bécsi központban. Majd egy klagenfurtiban, Aztán egy linz-i cég is ajánlatot ad, ahol azonnal lehetne kezdeni. Ádám ujjong. Aláírja az előszerződést a klagenfurtiakkal, mert ott magyar a főnök és kezeskedik érte. De kacsingat a bécsi ajánlatra is, mert ott meg jobban fizetnek, és csak karácsony után kellene kezdeni. Meg is ígéri a  bécsieknek, hogy az új évben odamegy, csak segítsenek neki lakást keresni. A bécsi személyzetis ugyan húzza a száját, de elkezd kiadó lakásajánlatokat küldözgetni a fiúnak. Ádámnak nem tetszik, hogy kaukciót is kell fizetni, közvetítési költség is van, mondja is a cégnek, akik még arra is hajlandók, hogy az ingatlanos irodánál kezességet vállalnak. És lám-lám, kezdenek nagyon jól állni a csillagok, mert Ádámot hirtelen egy távoli osztrák város kis egyeteme is válaszra méltatja. S mi az hogy méltatja, tárt karokkal várja a doktori programjába kutatónak.
Ádám repes az örömtől. A klagenfurti magyar főnöknél kikönyörgi, hogy "egészségügyi okokból kifolyólag" ne kelljen még a következő hónapban kezdeni. Aztán sok órát vonatozik, hogy az egyetem költségén részt vegyen egy tudományos eseményen, és ott aláírja az együttműködési szerződést. Nappali tagozatos doktorandusz lesz!! Igaz, egy kicsit rosszabbul fog keresni, mint a graz-iaknál, a bécsiekről nem is beszélve, de DOKTOR lesz. Micsoda öröm!!

Telnek az őszi hetek. Ádám rendszeresen kap emaileket Klagenfurtból, Bécsből, és az egyetemről is. Kitölt(teti) mindet becsületesen. És a nagynénje rendkívül büszke rá, hogy ilyen nagynevű cégeknek fogalmazhatja a hivatalos leveleket, és fordíthatja szeme fényének a kutatási terveket, amikbe hamarosan belekapcsolóódhat. Ugyan nem érti, a klagenfurti magyar fiatalember miért volt olyan türelmetlen, aztán miért írt olyan karcos hangú levelet mikor unokaöccse több hónapnyi gondolkodás után visszamondta az aláírt (és soha meg nem kezdett) szerződést. Elvégre is az csak egy poros kisváros, meg egy külföldi bérenc cég...ki tudja mikor viszik majd azt is Kínába! Aztán majd nézegetheti magát minden pökhendi osztrák. És úgy egyébként is, mi az a tudományos karrier mellett, ami az ő kincsére vár! Vagy a nagy és pompás Bécs mellett, ahol már lakást is foglaltak neki! Ott még emlékszik az osztrák, hogy ki a büszke magyar!!

Eltelik a karácsony is. Ádám, aki az elmúlt másfél évet számítógépe előtt ülve töltötte, akinek megfőzték a vacsoráját, kimosták a szennyesét és kitalálták még az utolsó kívánságát nem igazán akarja feladni felettébb kényelmes életét. Nem tetszik neki, hogy a bécsi cég a város széli ipari parkban van, neki pedig a minden reggel az albérletből fél órát tartana odabiciklizni. Merthogy saját autója (a cég csodálkozására) nincs. És "fárgemájnsaft", azaz másokkal együtt utazás szóba sem jöhet. Marad(na) a bicajozás...na de hogy a januári hidegben? Elment ezeknek az osztrákoknak a józan eszük? Inkább visszamondja Bécset is. Úgyis ott van a tudományos karrier és az egyetem. Ott az idős professzorok legalább nem ilyen nagyképűek, hogy szemforgatva megkérdezzék tőle, hogy "magának nincs saját autója?"

Költözni kellene hamarosan a messzi városba. A szerződés már régen aláírva, a rendszerben már a naptári év elejétől fogva benne van (azaz fizetik a biztosítását meg a többit), de ő még nem megy abba a kisvárosba. Ott úgyis mindenki siel még januárban és februárban. Senki nem fog vele foglalkozni. Amíg a prof nem jelez, hogy holnap megbeszélés van, ő bizony át nem cihelődzik fél Európán át. Az ösztöndíjat felveszi, a biztosítást meg csak fizessék...hát úgysem beteg, nem megy ő orvoshoz, nem lesz rá költségük...

De hogy a fennmaradó időt hasznosan töltse, meg már úgy megszokásból is, megnéz még pár álláshirdetést, és kiküld még pár önéletrajzot. Az meg nem árthat. Az egyetemnek meg nem kell mindent az orrára kötni. S hirtelen felgyorsulnak az események: ragyogó ajánlat Frankfurtból. Hatalmas fizetés. Fantsztikus juttatások, amikkel a vacak egyetemi tanszék soha nem veheti fel a versenyt. De cserébe azonnali kezdés.

Ádám irat egy rövid "NEM MEGYEK KUTATNI, KERESSETEK MÁST" emailt a nagynénjével, és egy hét leforgása alatt felül a frankfurti gépre. A németek már tárt karokkal várják. És a szülei felettébb büszkék rá.

"BÁRKIT, CSAK MAGYART NE!" - mondják mostanában az osztrák munkáltatók. "Mert a magyarok kiszámíthatatlanok. Mindig a saját érdeküket lesik, s nem számít fél perce mit könyörögtek ki nálad, mit ígértek meg fura tekintettel (hálával?) a szemükben, ha megváltozik a széljárás, főképp ha a zsebük is benne van a dologban, egy szempillantás alatt felejtenek el mindent. Bármekkora fizetést ígérsz nekik, ők egy hét után találnak valakit, aki többet keres náluk, és úgy érzik, van okuk elégedetlenkedni, és a többi munkatársat felbújtva ellened fordulni. Ha megkérdezed mi a baj, nem lesznek egyenesek. Mézes-mázas választ kapsz majd, miközben tudod, hogy az egész csak színjáték."

"Bárkit, csak magyart ne! Fogadd meg ezt a tanácsot comborám."

KARÁCSONYVÁRÁS BÉCSI MÓDRA - 

Avagy lenne mit tanulnunk a szomszédainktól...

Ha Bécs és ádvent, akkor elsőre mindenkinek a csillogás és a pompa jut eszébe. 

Igen - ez az, amit a sokezer turistának eladnak az élelmes osztrákok. De hogy saját maguk hol és hogyan is várják az ünnepeket, az nagyon különbözik a látogatóknak kínált kirakattól...

A képek Bécs egyik központi terén készültek, ahol a jelszó: mindent a természetesség jegyében. Rájöttek ugyanis a városi vezetők, hogy a bécsi embert, a családokat sokkal jobban vonzza a közösségi élmény, mint a hideg csillogás. Olyan ádventi élményt kínálnak itt évek óta a sajátjaiknak, amiben mindenki aktívan bekapcsolódhat. 
Amit nem pénzen lehet megvásárolni, hanem saját befektetett energiába kerül...az apuka által hajtott ringispiltől kezdve a biciklis kisvasútig és takarós padikog...

Egy hatalmas templom pillérjeire az egyházzal karöltve például kiírták, hogy "Jézus teérted is született". Azaz...ez az ünnep érted is van, a tiéd is. Alakítsd olyanná, amilyennek szeretnéd látni, tapasztalni, érezni.

A városvezetők felkérték a kisiskolásokat, hogy télire öltöztessék be a fákat a saját maguk által készített sálakkal. Melegítsék fel, tegyék kényelmessé a padokat horgolt és kötött takarókkal és cserébe kiírhatják a nevüket, hogy ezt bizony ők készítették. S hogy sikerült-e a sok nebulót horgolótű és kötőtű csattogására bírni. íme az eredmény:

S hogy a legkisebbekről se feledkezzenek el, egy hatalmas teret töltöttek meg szalmával, ahol a legnagyobb zimankóban is bátran (na és ingyen) lehet várat építeni, hancúrozni... 

A természetesség jegyében aztán állatkákat is költöztettek a főváros kellős közepébe. Mindenből egy párat. 

S a nyáron pompázó virágágyásokat fenyőágakkal fedik be, apró táblákat elhelyezve mindenhova, hogy itt bizony téli álmát alussza sok száz virághagyma, s mindenki óvja őket, hogy jövőre is szépek lehessenek, ahogy írják, a "mi kertjeinkben". 

S a terv működik. 
A bécsi családok imádják a közösségi teret és vigyáznak rá. 
Mert az övék. 
Mert büszkák rá. 
Nem szaggatják le a gyerekek horgolt sáljait, nem fújják le festékkel a fából készült melegedőhelyeket. 
És lám, nincs itt szükség sem üvöltő amerikai "Jingle bells"-re, sem túlárazott "karácsonyi" giccsre. Azt a külföldieknek árulják. Ők köszönik szépen, nem kérnek belőle.

Nekem ez nagyon tetszik!

Női parkolók...és ami a klisé mögött van

Számos rosszindulatú viccet hallunk nap mint arról, miért nem tudnak a nők vezetni. Terjeszti ezeket fiatal és öreg, férfi és sajnos nő is. Láttunk már mindannyian szőke nőkről és rózsaszín autókról készült fotókat, amik mind azt próbálják alátámasztani, hogy parkolni csak a teremtés koronái képesek...

Mikor a magyar turista először téved a bécsi parkolóházakba, legyen az a repülőtéri vagy egy bevásárló központi, meglátva a nőknek fenntartott parkolóhelyeket, hahotázva veszi tudomásul, hogy ezeknek a sógoroknak aztán tényleg elment az eszük. Külön kijelölnek ugyanis széles és világos helyeket a női sofőröknek, ráadásul a női jelek azonnal a tolókocsisak mellett vannak... Csak nem így próbálnak nyomatékosan rámutatni az ilyen és olyan fogyatékkal élőkre, akiknek parkolásban bizony segítség kell - mondják sokan rosszmájúan...

De miért is van a női parkolóhelyekre szükség? S miért tartják a néha már kényszeresen is szabálykövető osztrákok tiszteletben a nőknek fenntartott parkolóhelyeket? Vegyünk csak szépen sorjában, a teljesség igénye nélkül három nyomós érvet:

Adott egy hatalmas parkolóház, mely emeletenként több száz parkolóhelyet kínál. Adott egy gyermekét a szíve alatt hordó nő, aki az áldott állapot kevésbé áldott mellékhatásait is kénytelen eltűrni, többek között a hetek alatt jócskán  megnövekedett testsúlyát, a dagadt lábakat és a sajgó derekat. Egy parkolóhely közel a garázs kijáratához, esetlegesen a bevásárlóközpont bejáratához, akkor is ha autójával az utak ördöge, neki hatalmas segítség. S ha ezen múlik, hogy melyik kereskedő tud több potenciális és fizetőképes egyént magához csalogatni, hát felfesti a női jelet a falára.

Aztán ott vannak a csecsemőket szállító nők, akik gyermekük mózeskosara mellett annak számtalan kiegészítőjét is húzzák maguk után egy-egy otthonuktól távol töltött időszak alatt. Merthogy szükség van élelemre és italra, pelenkára, törlőkendőre, váltóruhára... hogy csak az alapoknál maradjunk. Azt hiszem itt sem kell tovább ecsetelni, miért nem szívesen szlalomoznak gyerekestül, táskástul a parkoló autók végeérhetetlen sorai között a nők, csak hogy elérjék a ki/bejáratot. 

Ugyancsak vezetői képességtől független az a tény, hogy számos nők ellenes erőszakos cselekedet történik évente rosszul megvilágított parkolóházakban a beton tartóoszlopok takarásában. A statisztikákat és a nők igényeit figyelembe véve ezért nem csak az osztrákok, de más nyugat-európai országok politikusai és kereskedői már évekkel ezelőtt felemelték hangjukat a női parkolóhelyekért. Baden-Württembergben (Németországban) ráadásul sikerült azt is elérni, hogy a magánparkolók 10%-át már nőknek tartják fenn!

De azért nem kell azonnal beleszaladnunk a "bezzeg Nyugaton minden jobb" hibába. Osztrák szomszédainknak ugyanis van még mit tanulniuk a nemek egyenlőségéről. Számos esetben tapasztaltam, hogy a női parkoláshoz való jogot egészen tágan értelmezik, melybe sok sógornak belefér az is, ha egy nőt szállít az "anyósülésen"...

Kutyavilág

Bécsben tagadhatatlanul a kutyáknak áll a világ. A hivatalos adatok szerint ugyanis a másfél millió ember mellett közel 60 ezer eb is lakik a városban. Van itt minden: kutyafodrász, kutyanapközi, hivatásos kutyasétáltató, de az ebeknek külön állatvédelmi biztosuk is akad a városházán, aki a császárváros tisztes polgárai azért fizetnek, hogy biztosítsa számukra és négylábúik számára a közterületek ebbaráttá tételét.

Kutyát látsz itt ezért mindenhol...az utcán, a parkokban, a metróban és a villamoson. Aztán találkozol velük  az éttermekben, ahol a gazdi külön tálkában, külön áron kérhet négylábú kedvencének italt és elemózsiát, az öltönyös pincér pedig jobb híján a szerencsére bízza magát és a tálcája tartalmát, mert a bécsi eb bármikor felbukkanhat előtte az asztalok és székek közti szűk járatokban.

De ott vannak az egyetemi előadótermekben, a tárgyalásokon és a hivatalos ünnepségeken az ünnepeltek kísérőjeként is...Vetítsd csak képzeletbeli szemeid elé a képet, amikor egy hivatalos (és felettébb rangos) díjátadóra érkező kosztümös negyvenes éveihez közelítő komoly hölgy egy apró kutyát szorongatva lép be egy középület dísztermébe. Helyet foglal a bársonnyal borított, számára fenntartott széken és kutyáját óvatosan maga mellé a földre helyezve várja, hogy mellére tűzzék a kitüntetését. S ő, félreértés ne essék, nem az egyedüli, aki négylábú kísérővel érkezik. A helyzet akkor válik mókássá, mikor a fanfárok felharsognak, hogy az bevonuló magasrangúakat köszöntsék. A tömeg az illemszabályokat követve felállva tiszteleg, de az ebek nem kaptak etikettből útmutatást, ők jobb híján a fúvósokat túlcsaholva köszöntik a talárosakat...

A tisztes polgárok lobbija olyan erős, hogy a közvélemény-kutatók hathatós segítségével, akik mindinkább arra a véleményre jutnak, hogy Bécs kutyabarát, egyre több parkban botolhatsz "Hundenauslaufplatz"-okra, azaz kutyafuttatókra. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: kemény burkolat, zöldövezet, itató a rohangálósban kifulladt állatoknak, de hogy a várakozó gazdik se unatkozzanak, központi helyet kapnak a hirdetőtáblák is, ahol ki-ki kihelyezheti négylábú-barát hirdetéseit ilyen-olyan szolgáltatásról. Az egyik legújabb kutyafuttatót, amely 600 négyzetméternyi szabad mozgásteret enged a csaholóknak 40 ezer euró ráfordításával sikerült kialakítani. Összehasonlításképpen, egy átlagos magyar család (ahol két felnőtt dolgozik teljes állásban s két gyermeket nevelnek) a KSH 2013-es adatai szerint havi 480 euróval gazdálkodik, s a fenti kutyafuttatóra szánt összeget  83 hónap, azaz közel 7 év alatt tudják megkeresni...

De itt még ne álljunk meg. Ausztria gazdag ország, Bécs a világ legélhetőbb városa. Így a gazdik négylábú barátainak kényét-kedvét keresve további hasonló beruházásokra készülnek. Minden bizonnyal Hernals városnegyed viszi majd el a pálmát, ahol hamarosan egy 8,5 hektáros területet neveznek ki a kutyák és a kutyások birodalmának.

De hogy bemutassam a másik oldalat, azaz a kutyákkal nem rendelkezők nézőpontját is, már évekkel ezelőtt sikerült elérni, hogy a kutyatartó gazdák felelősséget vállaljanak a kedvencük tetteiért. Városszerte látni "Keine kleinigkeit", azaz "Nem kisdolog" feliratokat, mely a büntetés összegét is szemléltetve arra buzdít minden ebet sétáltatót, hogy takarítsa el kedvence utcán hagyott nyomait. Közel 3000 automata szolgáltat erre a célra megfelelő zacskókat, amit, eddigi tapasztalataim szerint a helyiek rendszeresen használnak is. Már Bécstől keletre elterülő nagyvárosokhoz képest nem szükséges reggelente a járdán szlalomozni, hogy a kellemetlenségektől megkíméljük magunkat...

Számos helyi lap, fórum és egyéb egyesület foglalkozik továbbá a békés együttélés fogalmával. A vitás ügyeket megelőzve kutyás viselkedéskultúrával kapcsolatos tudnivalókat hirdetnek, felhívásokat tesznek közzé. S végezetül, de nem utolsósorban, az interneten tájékoztatnak, hogy mindenki eldönthesse, hogy szándékozik-e szabad perceit csaholó ebek közt eldönteni. Bevezették ugyanis a "kutyacímkét", mely a számos szórakozóhely bejáratán és online felületén kiemelt helyen hirdeti, hogy hol fogadják szívesen a négylábúakat.

Én dolgozom, te dolgozol, ő dolgozik...vagy mégsem?

Arról, hogy munkát és tisztességes szerződést találni tényleg nem olyan egyszerű a császárvárosban...

Adott egy 2 diplomával és munkatapasztalattal rendelkező, 3 nyelvet folyékonyan beszélő mérnök férfi. Adott egy napjainkban virágzó iparág. Aztán adott egy online megkeresett több száz főt alkalmazó nemzetközi vállalat, annak is az egyik jól működő kutatás és fejlesztés részlege, akik angol nyelvű honlapjukon büszkén hirdetik, hogy folyamatosan bővülnek és várják az érdeklődők jelentkezését. Mi kellene más ahhoz, hogy az ember elhiggye, őt tárt kapukkal várják majd a sógorok...

Az első tétován kiküldött önéletrajz és motivációs levél után pár órával csörög is a telefon: napokon belül állásinterjú a cég székházában. Kapkodás beindul: szabadnap bebiztosít, buszjegy beszerez, új öltöny felpróbál. Minden passzol. Ahogy a többórás személyes elbeszélgetés is, mely során privát kalauzolásra a laboratóriumokban, a gyártásban, hivatalos beszélgetésre a részlegvezetőkkel és "laza" csevegésre is sor kerül. Minden  biztató. De valahogy a megerősítő válasz nem érkezik. Az ember vár egy hetet. Nem akar tolakodó lenni, ezért még egyet. De aztán csak nem bírja cérnával, s legjobb modorát bevetve emailben megkérdezi, sikerült-e dönteni az ügyéről. Tisztelettudó, ám standardnak tűnő válasz érkezik, melyben megköszönik érdeklődését és arra kérik, várjon még türelemmel. Meg is teszi. Emailfiókja igézésével telik sok órája. Azzal kel és azzal fekszik, nem érkezett-e válasz. Lassan elérkezik arra a szintre, hogy már az elutasítást se bánná, csak mondanának valamit. Az interjú után másfél hónappal, mire véget ér a szabadságolások időszaka és minden döntéshozó dolgozik már végre felhívja telefonon a vállalatot. Az ifjú mérnök, akivel a több órás kiválasztás alatt olyan jól összebarátkozott nem ismeri meg a nevét. Nem is tudja, hogy milyen pozícióról érdeklődik. Aztán hirtelen mintha mégis bevillanna neki valami, s nevetve mondja, hogy azt a pozíciót már hetekkel ezelőtt betöltötte egy osztrák pályázó.

Egy világ dőlt össze. Záporoztak a kérdések, az önostorozások...miért. Mi lett volna ha. Mit ronthatott el. Mire nem válaszolt jól.

Hónapokra visszavetette a kedvét a próbálkozástól. Aztán mégis nekivágott. Ez alkalommal egy másik neves nemzetközi cég ajtaján kopogtatott. A folyamat félelmetesen hasonlított az elsőre. Röviddel az online jelentkezés után telefonhívás és napokon belül személyes beszélgetés a bécsi központban. Minden nagyon jól ment. De most nem volt idegenvezetés. Most az első beszélgetéssel töltött óra után elébe nyomtak egy előszerződést, hogy ha aláírja, egy hónapon belül kezdhet is. Nem kapott levegőt. Nem hitte el. De aláírta. S azzal a lendülettel kezdte szervezni az előző életének felszámolását és a bécsi kiépítését. 

Fel kellett mondania az otthoni munkahelyén. Ki kellett jelentkeznie a hivatalokból. Lakást kellett keresnie Bécsben. Biztosítás, tartózkodás és egyéb hivatalos ügyek intézését kellett megtudakolnia az osztrákoknál...s hogy közben az új cég nem jelentkezett, fel sem tűnt neki.

Felmondott otthon. Aláírta a bécsi lakásszerződését, de várjunk csak...a munkaszerződést még nem. Mikor jelentkezett a munkaügyi kollégánál, az nyomban átküldte a hivatalos szerződés mintapéldányát. Emberünk kért pár napot. Biztosra szeretett volna menni, hiszen bár nemzetközi a cég, a szerződés ékes osztrák nyelven volt. Ügyvédet keresett, átnézette, visszaküldte...volna. Mert ekkorra az áhított nemzetközi cég meghátrált és visszamondta az ajánlatot. Azt ugyanis egy osztrák pályázó időközben betöltötte.

A kör bezárult.

Adott volt azonban egy osztrák bázis, méghozzá a császárváros kellős közepén. Most már nem volt vissza út. Azok a bizonyos hidak mind felégettettek. A lakásszerződés azonban még egy teljes évig kötött. Osztrák címmel, osztrák telefonszámmal, osztrák tartózkodási engedéllyel felvértezve a férfi nyakába vette a város legnagyobb közvetítő cégeit, s négy hónap kopogtatás után ajtót nyitottak. Ők nem voltak sem nagyok, sem nemzetközik. Ők egy család voltak: három generációnyi vállalkozási múlttal és csupán 30 alkalmazottal. Azonnal szerződést kínáltak. Két héten belüli kezdést kértek. És nem hátráltak ki. 

Amikor a jóslat beteljesíti önmagát

A kezdeti hő-, csók- és egy egyéb sokkok után sikeresen abszolváltam a bécsi tömegközlekedés első leckéjét. Felszálltam a buszomra, a németül kb. velem egy szinten beszélő sofőr eligazítást is adott, s már suhantam is a régóta áhított egyetemem felé.

Kavargott minden a fejemben. Izgultam, hogy milyen lesz a felvételiztető professzor, hogy hogyan boldogulok a tanulmányi osztályon, hogy megvan-e minden pecsétes papirosom, hogy fogok-e tudni folyékonyan magamról beszélni...megannyi kétség, s mind túlharsogta a bennem ujjongó kislányt, mikor egy-egy könyvből ismert épület előtt elrobogtam. Olyan régóta készültem már erre a napra. Órákat görnyedtem az önéletrajzom fölött, mert mindig volt valami, ami nem passzolt. Az évszám, egy elfelejtett képzés, egy félregépelt szó, a sok formai dolog... De ott volt a motivációs levél is. Hogy miért akarok én éppen ott, náluk, velük eltölteni az életemből pár évet. Hogy miért adjanak nekem ösztöndíjat, ha már úgyis a  gazdag EU egyik tagállamából jöttem. Ezer verzió volt a fejemben, aztán ha írni kellett, akkor egy sem. Valahogy nem jöttek a szavak, idegen nyelven meg duplán nem. A terv megvolt.Az erős szándék is. Ó, hogy ne lett volna. Az azóta ott volt, mikor először láttam azt a bizonyos királynés filmet, mióta először sétáltam a  rózsás parkban s láttam meg a kirándulóbuszból az aranyozott hegedűst... De valahogy, mikor írni kellett, az álmaimat erősen blokkolta valami.

Nagy nehezen elkészült az iromány első változata. De nem voltam vele elégedett. Aztán született még jó néhány. Még szerencse, hogy a számítógépem bírta velem tartani az iramot...mert a megír_kitöröl_megír_kitöröl_elment_nem, nem lesz jó_átír_átfogalmaz_majd megint elment folyamatot egy kis jó szándékkal akár reménytelen mókuskeréknek is nevezhetnénk... Hozzájárult ehhez persze számtalan egyéb dolog is. Jöttek a környezetemben élő jóakarók, akiknek minden alkalommal, mikor velem találkoztak, volt véleményük.  Hogy nehéz lesz. Hogy meg se próbáljam, mert az osztrák nem szereti a magyart. Hogy onnan mindenki haza szokott kullogni. Hogy én nem is beszélem a nyelvüket, mert azok ott Wienerisch-ül tudnak csak. Hogy még a krumpli neve se ugyanaz, mint a nyugati szomszéduknál...az áráról magyar árfolyamra átszámolva meg ne is beszéljek... De jött a közelgő határidő, én pedig lassan fejből fújtam a mondataimat, s a szöveg lassan papírformát is öltött...

A hosszú hetek várakozós izgulós napjai után pedig ott ültem a bécsi forgatag közepén, s a torkomban dobogó szívvel lassan megérkeztem az egyetem óriási épületéhez. Aki ismeri az ilyen ezres nagyságrendben diákokat befogadó helyeket, az tudja, hogy első látásra az ember szinte összemegy a hatalmas méretei mellett. Ezer lépcső, többméteres és mázsás ajtók, mindenfele rohanó diákok és alkalmazottak... Olyan egyedül érzi magát ilyenkor az ember...ott van egy nagy városban, aminek a nyelvét ugyan ért(eget)i, az utcák és a parkok is ismerősek, mégis rémisztően hat, hogy ezek a falak pecsételhetik meg majd a további sorsát. Magam sem tudtam, hogy mi lenne a jobb: ha felvennének és ősztől bécsi polgár lehetnék, vagy ha szaladhatnék haza a jól megszokott környezetembe, ahol a család, a barátok, a boltos néni, a postás...mindenki ismerős, mindenki köszön...Az is átsuhant az agyamon, hogy minek ez az egész cécó nekem. Mi lesz ha nem sikerül, s én kulloghatok haza. Ha be sem megyek az elbeszélgetésre, akkor lehet azt mondani, hogy az én döntésem volt. Hogy nem ők mondták, hogy nem kellek, hogy nem vagyok elég jó, hogy menjek haza, hanem én uraltam a helyzetet. Mit nekem Bécs, ha lehet kényelmesen otthon is...

Szerencsére, bár az egyetem épülete hatalmas, én viszonylag hamar eljutottam ahhoz a bizonyos ajtóhoz, amin az a név és cím díszelgett  amit hónapok óta igéztem a számítógépem kis képernyőjén. Nagy levegőt vettem, tétován bekopogtam, s már nyílott is az ajtó, mögötte egy középkorú professzorral és egy fiatal docensnővel.

Grüss Gott!- hallottam a saját hangomat valahonnan kívülről...

Leültettek, kávéval kínáltak, kedvesek voltak. Olyan biztató volt a tekintetük, hogy én elfelejtettem, hogy azelőtt 5 perccel még több száz kilométert terveztem hazáig szaladni, helyette olyan természetességgel jöttek a fejemben sokszor átgondolt mondatok, mintha nem is egy sorsfordító beszélgetésen lettem volna. Átnéztük közösen az összes beadott papíromat, s mikor a kötelező körökön túlestem, elém nyomtak egy újabb vaskos fehér papírköteget. Az ösztöndíj- és programszerződésem volt az. Alig hittem a szememnek! Mindketten mondták, hogy megfeleltem, hogy szívesen vennék, ha az őszi hónapoktól a diákjuk lennék, s ha egyetértek, akkor két héten belül küldjem vissza számukra az aláírt verziót.

Pörögtek az események. Kezet fogtunk, elköszöntem, valahogy lelibegtem a számtalan lépcsőfokon, s újból ott álltam a bécsi forgatagban. Immáron leendő bécsi diákként.

A jóslat, hogy sikerülhet, hogy ha tényleg szeretném, beteljesítette önmagát.

Ott és akkor hittem is, meg nem is. Örültem is, de az agyamban nem sikerült kódolni, hogy mit is jelent. Hogy fel kell hagynom a megszokott életvitelemmel. Hogy nem fogok minden nap otthon ebédelni. Hogy a barátaimat is csak néhány hetente fogom tudni meglátogatni. Hogy bizony vége a gondtalan alvós-szórakozós hétvégéknek... De helyette olyat kaphatok, amit előre bizonyára soha nem tudtam volna elképzelni...

A kezdetek

Bécs...olyan ez a város sokunk számára, amiről annyit olvastunk gyermekkorunkban a német nyelvkönyveinkben. Sorolni tudtuk, hogy Hofburg meg Prater; Mária Terézia és Sigmund Freud...aztán ott voltak a karácsonyi vásárok forraltbort szorongató fiataljai, a Sissi filmek, a Schönbrunn és Ferenc, na meg az újévi koncertek Strauss-szal, a Városháza ragyogó termeivel és kecses táncosaival...Tanultuk mindezt "préteritumban" és "perfektumban", vegyítve a "Kati szórenddel". Elképzelni el tudtuk, látni saját szemünkkel nem láttuk.

Aztán egyszer csak kinyíltak a határok. Jött a sok friss utazási iroda tucatnyi és szinte egykaptafa ajánlata. Adott volt a busz, a táskából szendvicset majszoló turista, a többórás várakozás a határon, a zötyögős autópálya és a zsúfolt boltok morcos eladói...de nekünk megérte. Végre ott voltunk. Bécsben! Pontosan így, NAGY kezdőbetűvel! A kevésbé szerencsés otthon maradottaknak mesélni lehetett a valódi NYUGAT-ról, annak minden "magyar, ne lopj!" táblájáról, a  púpozásig pakolt bevásárlókocsiairól, és hogy a lényeget ki ne haggyam, a célpontról, a  Mariahilferstrasseról.

Aztán szépen lassan meguntuk ezt is. Már nem jöttünk izgalomba, ha valaki a Stephansplatzon készített fotóival jött. Nem volt nagy csoda, ha Mozart csokit ehettünk; fel sem kaptuk a fejünket a szecessziós aranygömbre, s az ezredfordulóra a hozzánk is benyomult multik jelenléte miatt a megpúpozott bevásárlókocsik látványa sem volt már olyan szokatlan a szemünknek, mint annakidején...
Csatlakoztunk az EU-hoz. A szomszédnak, meg a kollégának is nyugaton bébiszittelt a lánya, az autónk sem a keleti tömbből való volt többé. A TV ontotta a határtalan Európa meséjét. Bár mondták ott, hogy minket "keletieket" nem szeretnek ott a nagy nyugaton, azért mégis mentek sokan szerencsét próbálni. Ki feketén, ki fehéren. Ki Angliába, ki Olaszországba. Bajlódtak a pecsétes papírokkal, az EU-s nyomtatványokkal...

És itt kezdődik az én történetem is. 2008 nyarát írtuk. Forróság volt. A diszkont magyar busztársaság fapados buszán 3 óra zötyögés után megérkeztem a várva-várt Kánaánba. Vagyis oda nem, mert a busz bizony Praterstern szebb napokat is látott állomásán tett ki. Az első kép egy csók...és itt sajnos nem Klimt romantikus, egymásba simuló nyúlánk figuráira kell gondolni. Itt és most, a fociőrület kellős közepén a csók a német és az osztrák focidrukkereké volt. Fejüket két méteresre kinagyították, hogy mindenki meggyőződhessen az "igaz" szerelmükről...mármint ami a pénz irántit jelenti, arról biztosan. Hogy miért a német a férfi, s miért az osztrák a nő? Nos, ezen akkor nem volt időm sokat töprengeni.

Ott volt ugyanis (melegtől és/vagy egyéb szerektől) dülöngélő hajléktalanok serege, akiket a nagyvárosok hétköznapjaihoz szokott szemem (is) nyomban kiszúrt. Nekem valahol, valaki azt mondta, hogy Ausztria egy gazdag ország. Hogy itt ha nem is teljesen, de azért főképp kolbászból van a kerítés. Hogy itt mindenki sok pénzt visz haza nálunknál megszokott kevesebb munkával, ami bőséges életre ad lehetőséget...A diszkont buszról leszállva nem csak én sokkolódtam. Néhány morgolódó társammal egyetemben próbáltam az előttem civakodó hangos társaságot kikerülni, és az illúzióm darabjait összeszedve megkeresni az utazásom célpontját.
A Sógorok azonban e külvárosi csomópontban nem fukarkodtak a szürke "látnivalókkal". Pénz játszva van és lesz, otthonról is lehet...ezt már tudtam a csókosoktól. De özönlött az üzenet mindenhonnan, több méteres kivitelben, a szürke beton felüljáró s a drótrengeteg ellenére is. Bécs ugyanis focilázban égett, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy a közeli Vidámpark bejáratánál az Óriáskeréskre Krisztus módjára kifeszítettek egy " Sivakezű" sportembert. Nesze neked bigott Ausztria!

De hol van a napsütéses fiákeres császári Bécsem, ami olyan sokszor tartotta bennem a lelket. Hol vannak azok a jól öltözött bécsi polgárok, akik gyermekkorom nyelvkönyveiben illedelmesen társalogtak az öltönyös és fehér kesztyűs pincérrel (s akik Sachertorta-rendelését szó szerint visszamondva kaptunk jelest)? Ezt próbáltam én akkor és ott megkeresni, s erről szól ez a blog is. S hogy megtaláltam-e? Az elkövetkezendő bejegyzésekből majd kiderül. Minden kedves virtuális vándornak, aki idetévedt, jó olvasgatást kívánok!